A kis kutya
A kis kutya. Mégis a legszebb állat. Magasba trónol fönn a vánkoson, csodálva nézem sokszor órahosszat és fürge szívverését számolom. Ha álmodik csontokról és ebédről, gondolkozom, milyen a kutya-álom? Milyen lehet az élete, az álma ezen a vad és végtelen világon? Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja, s virgonc szemem kerüli futva-félve. Egy néma-csöndes bánat titka ködlik enyves szemébe, barna, bölcs szemébe. És firtatom: nem szeret úgy-e senki, s buksi fejét búsan térdemre ejti. És szólítom: menjünk a kertbe ki, s lengő fülét lassan leengedi. Vagy unszolom: hazádtól messze estél? és mélabúsan önmagába mélyed. Vagy kérdezem: fáj, úgye fáj az élet? s reám borul, akár egy drága testvér. És nógatom: szólj a kutyavilágról, hol testvérkéd, apuskád messze él, és kutya-házak vannak, kutya-szobrok. Száját feszítem és mégsem beszél. Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te úgye-úgye, hogy nem jő róla hír? Nem tud beszélni, a kedveske néma. És sír és sír... Szegény kis kutya sír.
|